Casparia and The City

Újabb tökéletes hétvége. A tavaszi fáradtságot kicselezendő sok alvással, például. Hétágra süt a nap a fura színű moszkvai égen (vajon csak a sokévnyi Csajka-Zaporozsec kipufogófüsttől ilyen fantasztikus itt az ég, vagy van ennek valami mélyreható magyarázata?). Aztán volt időm a fontos apróságokra is, úgy is, mint ruhák kimosása - még mindig nem merem használni a mosógépszerű képződményünket, tehát kézzel - meg arra is, hogy leüljek egy csendes sarokba egy teával és némi Szamos marcipánnal, és csak úgy gondolkozzak. Sosem árt. Aztán voltam még színházban is. Colin Smith, meg az életem többi olyan szereplője, akit időnként színházba szoktam hívni, tud mesélni arról, hogy milyen biztos kézzel tudok nézhetetlen darabot választani. (Viszont a szünet után mindig jó helyre menekülök, a Revizor harmadik felvonása helyett például kellemeset kocsmáztunk, a totálisan félreértelmezett és ostoba Jerofejev-feldolgozás okozta felindulásban elfogyasztott kakukkfüves kacsa pedig azóta is emlékezetes.)
Most viszont megkönyörült rajtam Thália, és a Moszkva hihetetlen színházi kínálatából rábökés-módszerrel kiválasztott darab kompenzált az elmúlt év minden Liberté ‘56-jáért, Pub-jáért és egyéb színházi csalódásáért. A Puskin színház halljában (pontosabban, Puskinról elnevezett halljában) egy Csehov novellákból összeállított kétszemélyes előadás, délután négyes kezdettel, ötven rubelért. Mindez két lehetőséget rejtett magában: vagy nagyon jó lesz, vagy nagyon rossz. És csodák csodája - az előbbi vált be. Nem is kellett hozzá sok: Csehov ugye önmagában zseniális, az alkotók pedig nyilvánvalóan nagyon alaposan és értően ismerik, ki tudtak választani hat olyan elbeszélést, amit szépen egymás mellé lehet illeszteni. Pofonegyszerű módon összekötötték őket egy Okudzsava-dallal, de mellőzték az állandó énekelgetést és az esztrádszínházat. Kerestek két tehetséges színészt, akik képesek lelkesedéssel eljátszani a hat férfi és hat nő szerepét, mellé a francia-orosz díszlettervező összeszedett annyi gyönyörű Csehov-tárgyat, amennyit csak talált (a zöld, kötött házikabátért és az öreg búgócsigáért külön tisztelet illeti…). Ennyi. És mi meg tátott szájjal néztük, tessék, ez a színház.

Aztán voltunk még otthon is, romba döntendő a heti fogyókúrás törekvéseim a szoljanka után rántotthús és csokipuding típusú fúziós családiebéddel. És kaptam az anyai ösztönöknek köszönhetően egy némafilmsztáros ballonkabátot. (Az hogy van, hogy én kitalálom pénteken, hogy ilyet szeretnék tavaszi kabátnak, szombaton meg már a kezemben van, pedig még ki se ejtettem a számon a “némafilmsztáros ballonkabát” kifejezést? Ráadásul olyan színben-anyagban, amit elképzeltem volna, ha egyáltalán nekiállok azon gondolkozni, hogy milyet szeretnék? Hogy a méret stimmel, azon meg se lepődtem.) Vettem mellé csini virágdíszes magassarkút is, most épp elrakodtam a hétvégi szerzeményeim: kabát, cipő, neccharisnya, Locke: A vallási türelemről.

És még az oroszos szekciót is bővitettem itt a blogon, aki csak egy kicsit is tud oroszul, menjen Majakovszkij verseket hallgatni Lilja Brik-előadásban. Zárásul itt van még egy gyöngyszem, én meg ezt hallgatom most. A Chumbawamba legutóbbi albumáról. (The Boy Bands Have Won, 2008.) Csöppet sem lettek kevésbé demagógok, viccesek és tehetségesek, mint voltak, ízelítőül a közösségioldal-freakek balladája, az Add me.

UI.: Ma utánam fordult egy kékszemű fiú a buszmegállóban. Rámmosolygott, én visszamosolyogtam, aztán őt felkapta az apukája és felcipelte a buszra, de még az ablakból is integetett nekem. Háromévesen minden fiú jófej. (Amennyiben viszont véglegesen beigazolódna a tétel, mely szerint ez utóbb menthetetlenül megváltozik, akkor sem keseredek el, megvan ugyanis a jövőképem: ötven év múlva én leszek a Central Park mellett lakó bolond öreg néni, aki masnis selyemcipellőben megy a sarki boltba génkezelt csirkefarhátat venni, mókusokat és csivavákat tart a tetőkertben, panaszkodik az öreg barátnéinak a bioenergia-árakról és esténként az auramoziban programfüzeteket árul.)